A következőkben egy lenyűgöző hangú és tehetségű énekesnőt mutatunk be, azonban mielőtt vele megismerkednénk, érdemes röviden leírni a hátteret, amelyből zenéje kiindul: a számi joika egyedülálló világát.
A joika szikár meghatározása valahogy úgy festhet, hogy az nem más, mint a számi kultúrába ágyazott zenei jellegű önkifejezési mód, amely többnyire hangszeres kíséret nélküli (legfeljebb hagyományos számi fadno és sámándob kíséri – a fadno önmagában is érdekes, mert a környező népek egyikénél sem található ehhez hasonló három-hatlyukú síp), improvizatív jellegű, kevéssé szövegcentrikus, egyedi hangképzésű éneklés. A szöveg hiánya vagy másodrendűsége (amire még visszatérünk) azért is érdekes, mert élesen szembenáll a többi északi finnugor nyelvű nép runó-hagyományával – a runó-dalok szövege olyannyira központi, hogy a mai finnben a szó önmagában már csak a verset jelenti (erről bővebben például itt lehet olvasni). A joika esetén a szavak egyáltalán nincsenek a dallam, a ritmus, az előadásmód és a gesztusok fölé rendelve. (A képen egy számi családot látunk 1900-ból - forrás)
A joika tárgyai állatok, emberek, helyek, vagy érzések lehetnek. Ezen a ponton azonban máris döccent a leírás pontossága, a joikának ugyanis nincs tárgya – legalábbis a dal-téma reláció nem illeszthető a nyugat-európai értelmezési keretek közé. Andé Somby joika-énekes és kutató szavaival: „A joikának nincs tárgya. Ez talán azt jelenti, hogy nem lehet a joikáról az alany-tárgy fogalmakban beszélni vagy gondolkodni.”
Ursula Länsman, az Angelit énekese erről így ír: „A joika nem csak leírás: teljességében próbálja megragadni témáját. Olyan, mint egy holografikus, többdimenziós élőkép, egy másolat, nem csak egy sima fotó vagy egyszerű képi memória. Nem valamiről szól, hanem maga az a valami”. Az ilyen egylényegűséggel van kapcsolatban a „szerzői jog” is, a joika ugyanis nem a szerző tulajdona, hanem a joikázotté (erről bővebben Harald Gaski, a számi irodalom kutatója ír itt). Ezzel függ össze az északi számiban elterjedt azon hagyomány, hogy az újszülöttek kapnak egy saját joikát, aminek az identitásképző ereje a névhez mérhető.
A joika szerkezete a számi világképet is tükrözi – sem eleje, sem vége nincs. Somby szavaival „a joika nem egy vonal, inkább valamiféle kör. Nem olyan kör azonban, amelyre jellemző lenne az euklideszi szimmetria, talán inkább mélységszimmetriája van.Ez azt jelenti, hogy ha a joika elejéről vagy végéről kérdeznének, a kérdés hibás lenne.”
A számi nyelvek leírásába, illetve a joikák ezek szerinti különbözőségeibe talán már túlzás lenne belemenni, legyen elég annyi, hogy jelentős különbségek vannak a számi közösségek joikái között. A pentaton skála például az északi számira jellemző, a déli számi joikája esetén pedig hangsúlyosabb a szöveg megjelenése, mint máshol. Annyit még ezen túl is érdemes a számi nyelvekről és kultúráról tudni, hogy meglehetősen kis közösségük ellenére (még a legnagyobb számi nyelvet, az északi számit is csak húszezernél alig többen beszélik) aktívan működő és nagyon is tudatosan szervezett és felépített kulturális intézményrendszerrel rendelkeznek, amellyel a hosszan tartó erőszakos asszimilációs törekvések tragikus következményeit próbálják helyrehozni. Gyakran emlegetett példa, hogy a 300 beszélővel bíró inari számi közösségből két viszonylag neves rapper is kikerült (Amoc és Ružže), akik természetesen anyanyelvükön énekelnek.
A joika-énekesek közül a magyar olvasóknak Mari Boine neve csenghet a leginkább ismerősen, ő ugyanis rendszeres visszatérője a különböző hazai világzenei rendezvényeknek. Mind ő, mind a többi említett énekes a legnagyobb, az északi számi nyelv beszélője. Az autentikus joika-énekesekkel szemben (akik közül a 2001-ben meghalt Nils-Aslak Valkeapää, illetve a szerencsére máig aktív, és crosssoverekben is gyakran részt vevő Wimme a leghíresebb) Boine már bátrabban von be a zenébe jazz-elemeket, azonban a következőkben bemutatott énekesnő merészkedett a legmesszebb a popzene és a joika összeházasításában.
Az 1982-ben, Lappföld svédországi részén született Sofia Jannok ugyanis nem a hagyományőrzés egy formájaként tekint a joikára, hanem az önkifejezési lehetőségét látja benne. Már 11 éves kora óta énekel, 15 évesen Anna Kärrstedt-tel párban már egy ifjúsági tehetségkutatón is részt vett. Formációjukat nem túl kreatívan Sofia och Anna névre keresztelték, a nagy áttörést ennek ellenére együtt érték el 2001-ben, amikor megnyerték az évente Norvégiában megrendezett Sámi Grand Prix fesztivált. Egy kislemezük jelent meg Čalmmit (szemek) címmel, erről a Du Čalmmit (Szemeid) című dal hallgatható meg.
Jannok két évvel később, 2003-ban már egyedül indult a fesztiválon, és újra megnyerte azt Liekkas (meleg) című dalával. Első lemezére azonban egészen 2007-ig kellett várni (a címe White/Čeaskat lett), ezen jelent meg végül a fesztiválgyőztes dal. Második és mindeddig sajnos utolsó lemeze 2009-ben jelent meg By the Embers/Áššogáttis címmel. Az ezt követő turné óta (amely során számos nemzetközi fesztiválon is szerepelt) igencsak megritkultak fellépései, tavaly csak néhány nagy fesztiválon láthatták a szerencsések. Szintén 2009-re tehető egyik legérdekesebb fellépése, ahol a Waterloo joikásított változatát adta elő, számi nyelven. Érdemes meghallgatni.
Szerencsére nem volt azonban teljesen újdonságoktól mentes a 2011-es év sem, mert a svéd köztévé egyik nagyon szimpatikus műsorában, a Sápmi Sessions-ben fellépett. A műsor koncepciója a „3 nap, 2 művész, 1 dal” szlogennel foglalható össze, azaz a programfolyamban egy-egy svéd és számi zenész vagy zenekar feladata, hogy három napnyi közös munkával összehozzanak egy dalt. Sofia a Familjen zenekarral közösen a Rissájávri című dalt írta meg.
A következőkben bemutatott dal Sofia Jannok egyik leghíresebb dala – a 2009-es lemezén jelent meg, az előadás is 2009-es, a nagy hagyományokra visszatekintő Allsång på Skansen rendezvényén adta elő. A címe Irene, és az északi számi szokásokhoz híven ez a dal egy tényleg létező, Irene nevű nagyon szerencsés lány személyes joikája.
Sofia Jannok – Irene (2009)
