Mi történik, ha egy tanárt, egy bulvárújságírót, egy divatfotóst és egy lemezlovast összeeresztünk a nyolcvanas évek végi Szovjetunió észt tagköztársásgában? A kérdés nem költői, a választ ugyanis a Röövel Ööbik zenekar jelenti, akik 1987-ben alakultak, első lemezüket 1989-ben jelentették meg, de azóta is többé-kevésbé aktívak (főleg, ha a zenekar egyéb néven futó projektjeit - legfőképpen az Una Bombát, amely név alatt két lemezt is kiadtak - is figyelembe vesszük), és mindig képesek megújulni (a kísérletező kedv lenyomata az Una Bomba is, amely néven időről időre máig koncerteznek, és jazzes elektropop zenéket játszanak). Legutóbbi lemezük 2009-es,ezen a linken meg is lehet hallgatni.
De vissza a kezdetekhez! A zenekar nemcsak azért egyedülálló, mert a nyolcvanas évek Szovjetuniójához képest meglepő frissességgel szólaltatták meg az pszichedelikus beütésű, olykor new wave-es rockzenét, hanem azért is, mert angolul énekeltek, és ez a kilencvenes évek elején az egzotiukumokra nyitott nyugati zenehallgatók fantáziáját is megmozgatta, a zenekar a BBC rádió Peel Sessions műsorába is meghívást nyert, és számottevő népszerűségre tett szert Észak-Európában, de megjegyzendő, hogy pályájuk kezdetén, minden bizonnyal a béketábori szolidaritás jegyében, Magyarországon is koncerteztek. A Röövel Ööbik név, ami rabló csalogányt jelent, nem a zenekari tagok elborult fantáziájának a szüleménye, hanem utalás egy orosz népmesére, illetve annak sötét és gonosz szereplőjére, a vadregényes orosz erdőkben élő mitikus teremtményre, akinek az éneke kínhalálba kergetett mindenkit, aki meghallotta. Szerencsére a zenekar hallgatóságára ez kevésbé jellemző, és noha a kezdeti sikerek után mára leginkább az észt és kisebb részt a finn közönség jelenti a Röövel Ööbik rajongói bázisát, hazai környezetben népszerűségük továbbra is jelentős. A most bemutatandó dal legutóbbi, 2009-es lemezük legnagyobb sikere (és hát valljuk be, azzal a refrénnel, hogy "gucci gucci gucci/ dolce dolce dolce/ versace sace sace", miért is ne lenne sikeres?)
